Új jelszó kérése
TOP termékek
Tanúsítvány
SSL Certificate
Hírlevél

Hírek

2016.07.14
TERMOMETRIA

TERMOMETRIA
egy rendszer hőmérséklete vagy hőátadási képessége mérésének tudománya. Sok területen fontos, például az iparban, a tudományos kutatásban vagy az orvosi gyakorlatban.

A hőfok pontos mérése az emberiség történelmének viszonylag kései vívmánya. A hőmérő feltalálását rendszerint Galileinek tulajdonítják. 1592 körül készült mérőeszközét egy lefelé fordított üvegedény alkotta, melyben a változó hőmérséklet hatására összehúzódott vagy kitágult a levegő, s ezáltal az edény nyitott végű, folyadékkal félig töltött, hosszú nyakában feljebb vagy lejjebb szállt a szint. A következő években különféle folyadékokkal (pl. higannyal) kísérletezve, továbbá az emelkedő és csökkenő hőmérsékletet jelző skálákat készítve tovább tökéletesítették ezt az elvet.

A XVIII. század elejére már 35 különféle hőmérsékleti skála létezett. Daniel Gabriel Fahrenheit német fizikus 1700 és 1730 között pontos higanyos hőmérőket készített, melyeket egy szabványos skála alapján a 32°-os olvadó jég és a 96°-os testhőmérséklet közé kalibrált. A Fahrenheit-féle hőmérsékleti skála (lásd ott) 180 egységre (fokra) osztja a víz forrás- (212) és a jég olvadáspontja közti hőmérsékleti tartományt. Az első százfokozatú skála megalkotása Anders Celsius svéd csillagász nevéhez fűződik (1742), aki eredetileg a víz forráspontját választotta 0, a hó olvadáspontját pedig 100°-nak. A beosztást később megfordították, hogy hidegebbik végén legyen a 0°, s a melegebbiken a 100. Így alakult ki a világszerte használt Celsius-féle hőmérsékleti skála (lásd ott), melyet egészen 1848-ig századfokos skálaként emlegettek, s csak ekkor nevezték el Celsius tiszteletére. 1848-ban William Thomson brit fizikus (a későbbi Lord Kelvin) olyan rendszert javasolt, amely a Celsius-féle beosztáson alapult, ám a kezdőpontja az abszolút nulla (–273,15 °C) volt; e skála egységeit ma már kelvinnek nevezik. A Fahrenheit-beosztású Rankine-skála szintén az abszolút zérusról (–459,67 °F) indul.

Hőmérőként tulajdonképpen bármely anyag használható, melynek a hőmérséklet változásával valami módon változnak a tulajdonságai. Igen alacsony hőfokon a gázhőmérők a legalkalmasabbak. A legelterjedtebbek a folyadékos hőmérők. Ezek egyszerűek, olcsók, tartósak és széles hőmérséklet-tartományban használhatók. Mérőfolyadékuk többnyire higany, melyet leforrasztott üvegcsőbe zárnak, s a csövet nitrogéngázzal töltik fel.

A hőfokkal változó ellenállású elektromos hőmérőkben rendszerint platinát használnak. Az ipari hőmérőkhöz igen gyakran alkalmazzák a hőelemet. Ez két, eltérő anyagú huzalból áll, melyek egyik végét összeerősítik, míg a másik két vége közé feszültségmérőt iktatnak. A hőelem két fele közti hőmérséklet-különbség elektromos feszültséget ébreszt, amely mérhető, majd kikövetkeztethető belőle a hőelem végének hőfoka. A bimetál szalag a legtartósabb és legmegbízhatóbb hőmérők egyike. Két különböző, egymáshoz erősített fémszalagból áll. Hő hatására a szalagok eltérő mértékben tágulnak, így a bimetál elhajlik, s ennek alapján mérhető a hőmérséklet-változás.

Léteznek a hőmérséklet-változásokkal együtt járó hanghullámokat vagy a mágneses sajátságokat érzékelő hőmérők is. A mágneses hőmérők hatásfoka csökken, amint lejjebb száll a hőmérséklet, így igen nehéz velük a pontos mérés a hidegebb tartományban. A hőmérséklet feltérképezését termográfiának nevezik – ez az eljárás grafikus vagy képi úton jeleníti meg egy tárgy vagy a föld felszínének hőmérsékleti eloszlását.

forrás: Britannica Hungarica Világenciklopédia

Webáruház készítés